(Helyi Értéktár)
A vékony testű, réti csíkhalat egykoron hordószámra árulták a piacokon. Mára kevesek által ismert, védett halfaj lett. Az apró pikkelyekkel borított, nyálkás csíkhalnak a lápos vizekben való élethez a tíz szálból álló bajusza a zavarosban való tájékozódáshoz, halászáshoz elengedhetetlen.
A réti csík a lápok mellett az időszakosan vízzel borított, majd elmocsarasodó, kiszáradó vizek lakója, ahol másik védett sorstársával, a lápi póccal együtt élt. A Csíkos-szél neve az emlékezetben és térképeken megmaradt Cegléden. Amikor tél végén a Gerje-patak vize kilépett a medréből, víz alá került a kékperjés rét, amely egyre kevesebb vizet kapott és egyre dominánsabbá vált a csenkesz-fajok jelenléte. Kimondott csíkászok alig voltak, mert a szegény itt lakók maguk fogták ki a csíkokat. Bárki is foglalkozott fogásukkal, türelmet kívánt, mert a csíkhal napközben rejtőzködő, vagyis kellett tudni, hol rejtőzködnek. Cegléden elsősorban a „rekesztéses csíkászattal” fogták ki őket, a csíkkast vesszőből fonták, ez egy körte alakú halfogó volt, amibe a csík beleúszott, de kijönni már nem tudott belőle. Jó bő években naponta háromszor is megteltek a kasok, amit lopótökből faragott, lyukacsos kanállal, az ún. csíktökkel szedtek ki. Hűtőszekrény nem lévén, kertbe ásott csíkveremben tartották azt eladásig, vagy felhasználásig. A csíkászok a halat hordókban vitték a vásárba, ahol a szegénytől a gazdagig mindenki vásárolt belőle.
A kistestű hal fogyasztásának jelentősége Cegléd újratelepítése idején megnőtt. Főleg katolikus szegény emberek érkeztek, akik komolyan őrizték a böjti hagyományokat is, elsősorban farsang után a nagyböjti időszaknak a táplálkozási szokásaiban játszott szerepet. Nemcsak a káposztát „bolondították meg” csíkhallal, hanem készítettek belőle kocsonyát vagy pörköltet is. A csíkos káposzta vacsora elfogyasztása több volt egyszerű étkezésnél, fontossága pedig vetekedett a disznótorral is. Annak a háznak a híre, ahol különösen kiváló csíklevest, káposztás csíkot, csíkpörköltet készítettek, a szomszéd településekig is eljutott. Még ennél is fontosabb volt az ebédek, vacsorák kötetlen tereferéje.
A csík elkészítése különleges módszerekkel történt, és – mint minden jelentős étel esetében – a jellegzetességek portánként különböztek. Volt, aki nyúzta a csíkot, volt, aki nem. Előbbiek a csíkokat egy fedett edénybe tették, majd – mai szemmel nézve kegyetlen módon – forrásban levő vizet öntöttek rá. A csíkok megfulladtak a gőzben, s eközben jellegzetes, nyifogó hangot adtak ki. Ezt követően a szakács levágta a fejüket, lehúzta a bőrüket, kihúzta egy szál belüket, és így készítette el a káposztával párosítva mennyei finomságot produkáló halat. A savanyú káposztát ízlés szerint átmosták, borssal, babérlevéllel, cseresznyepaprikával, szeletelt birsalmával, sóval fűszerezett vízben megfőzték, majd belerakták az előzőleg megtisztított csíkhalakat, a káposzta közé keverték, vagy 10 percig főzték, és utána berántották. Kanállal kissé megemelték a káposztát – keverés nélkül –, hogy a rántás még az aljára is eljusson, így még további öt percig főzték. A csíkot felhasználás előtt Cegléden tilos volt megnyúzni, mert a bőrében volt az íze. Abban az időben rozs-, vagy árpaliszt volt a rántás anyaga, de a kukorica elterjedésével átvette a szerepét. A csíkos ételek közül errefelé még a csíkkocsonya volt ismert, amit édes, aszpikos módon az izraelita vallású ceglédiek is fogyasztottak.